Hírek
Albumok
Könyvek
Videók
Írások
Képek
Zenekarok
Koncertek
Vásárlás
Gitároktatás
Stúdió
Elérhetőségek
Facebook
Linkek



2018-08-16




Az éj gyermekei I: Tisztítótűz

2. fejezet: Nettogrof


A nagy nyugati erdő szélén állt egy kis elf falucska Amon. Az elfek évszázadokon át békésen éldegéltek, és csak élvezték a gyönyörű tájat, a zöldellő réteket, a falu mellett csobogó kis patak megnyugtató halk morajlását, és az erdőn átsuhanó lágy tavaszi szellő simogatását. Ezen idilli környezetbe született történetünk hőse, kinek neve a kis közösség békés életével együtt a múlt homályába veszett, mikor egy éjjel árnyak lepték el a falut és lemészárolták a tehetetlen lakóit. Szegény gyermek alig volt 2 éves, amikor ez a szörnyű esemény bekövetkezett. Fel se fogta, hogy mi történik körülötte, csak apja hangja maradt meg emlékezetében, amint azt kiáltotta:
- Menekülj a gyerekkel, vidd el…
És hirtelen a földre hullt, mint egy élettelen rongybaba. Aznap éjjel a kis patak is hevesebben folyt, már-már kikelt a medréből, és a lágy szellő, ami addig mindig cirógatta az elfek arcát, mintha megvadult volna. Szinte sikoltott amint elhaladt az erdő fái között. Majd reggelre szép lassan elcsendesült, és átvette helyét, egy újabb sírás. Egy gyermeké, aki próbált kimászni anyja jéghideg, de még a halála után is ölelő karjaiból. Majd a szél megfordult és egyre messzebbre vitte a kétségbeesett segélykiáltást. Így esett, hogy egy idős favágó, mikor meghallotta a sírást, a hang irányába eredt és meg is találta a forrását. Először megijedt a halott elf asszony látványától. El is akart szaladni, de a gyerek újra sírva fakadt, minden eddiginél elkeseredettebben. Az öreg nem tudta mitévő legyen. Minden porcikája reszketett, de erőt vett magán odarohant a gyermekért, gyorsan bebugyolálta a jó meleg kabátjába, majd hazáig rohant vele. Így történt, hogy a kis elfet befogadták. Kapott egy családot, egy új otthont, ahol biztonságban érezhette magát, egy anyát, egy apát, és két lánytestvért, Szandrát és Szabrinát. A legtöbb falubéli nem nézte jó szemmel, hogy egy elf lakik a szomszédságukban. Mindig azt hajtogatták, hogy "még bajt hoz ránk, előre látom". Ám az öreg favágó és neje, nem törődtek az ilyen rosszmájú megjegyzésekkel. A két kislány a falusiakkal ellentétben, nagyon örült a kis jövevénynek. Alig múltak 5 évesek, és mivel ikrek voltak, úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás. Mindenhova magukkal vitték a kis elfet, és úgy szerették mintha az édestestvérük lett volna.
Lassan eltelt 10 év, mialatt a kis elf szinte teljesen beilleszkedett a közösségbe. Csak az ágaskodó fülei utaltak arra, hogy nem ember szülte. Igaz, emiatt sokan gúnynevekkel illették, de ő nem törődött velük. Sőt, kedves becézgetésnek tartotta azokat, mivel ő nem akart új nevet. Bár nem emlékezett az igazi nevére, de büszke volt a származására, így végül nem nevezték el az emberek. Ezek voltak a kis elf életének legszebb évei, de egyszer minden jónak vége szakad. Napra pontosan 10 évvel az Amoni mészárlás után, az árnylények újabb portyára indultak. Szép lassan leszállt az éj, de ekkor még senki nem sejtette, hogy ez lehet az utolsó naplemente, amit a többségük láthatna, ha megnéznék. Az ember nem csodálkozik rá a világ szépségeire, mert úgy érzi, mindig ott lesz, és majd megnézi máskor. Ha tudták volna, hogy most láthatják utoljára, könnyes szemmel, a szeretteiket átölelve bámulták volna a szépségét, de számukra ez is egy teljesen átlagos és unalmas momentum volt, amit már pillantásra se méltattak. Úgy éjfél tájékán a kis elf félelmetes álmot látott. Látta a szülőfaluját, amint felégetik a lények, és ő nem tud tenni semmit. Hirtelen felriadt, nem is tudta hol van, csak az ablakhoz rohant, és látta, hogy az álma megelevenedik. Leszaladt szüleihez, akik fogták őt és két nővérét, majd a hátsó ajtóhoz vitték őket. Mikor hirtelen betörtek a házba, apjuk odafordult a gyerekekhez, és csak ennyit mondott:
- Fussatok, ahogy csak bírtok! - A kis elf teljesen megbénult a félelemtől, mikor az apja ránézett, a vállára tette a kezét, és így szólt:
- Most te vagy a férfi, vigyázz a lányokra, és vidd el őket minél messzebbre. – majd a nyakába akasztott egy nyakláncot, ami generációk óta volt mindig a család legidősebb férfi tagjának a birtokában. Erre a gyermek összeszedte minden bátorságát, és bólintott egyet majd kirohant a pusztába a nővéreivel együtt. Csak szaladtak, míg el nem értek egy sötét erdőhöz. A lányok megtorpantak, a kis elf viszont csak rohant tovább, bele a sűrűjébe. Nem hallott, nem látott semmit, csak futott, míg egyszer csak megbotlott és elesett. Kapkodta a levegőt, alig bírt magához térni. Ám amikor végre feleszmélt, megpillantott egy fekete páncélos alakot. A kis elf megijedt, hirtelen megfordult, el akart szaladni, amikor rádöbbent, hogy elvesztette testvéreit. Belenézett az erdő sötétjébe, és érezte valakik közelednek felé. Remélte, hogy a testvérei, de nem ők voltak, hanem két árnylény a falu támadói közül. Teljesen ledermedt szegény. Csak ült és nézte az egyre közeledő alakokat. Már érezte a halál közelségét, mikor mögé lépett a páncélos. Az árnyak megtorpantak és visszahúzódtak az erdő mélyébe. A kis elf megfordult és felnézett a nagy harcosra, aki csak egy pillantást vetett rá, majd sarkon fordult és elindult, ő meg követte egészen a falujáig. Út közben rájött a gyermek, hogy a rejtélyes alak nem más, mint egy sötét elf, akikről rengeteg szörnyűséget hallott az idősebbektől a faluban. Azzal rémisztgették, hogy ne menjen az erdő közelébe, mert a sötét elfek gyereket esznek, és hogy nagyon agresszív barbár népek, de olyat is hallott, hogy kegyetlen, ókori istenek leszármazottai, de sokat senki nem tudott róluk. A kis elf mégse félt, csak követte a harcost. Maga sem értette pontosan, hogy miért, talán, csak mert az életét köszönhette neki. Eközben a harcos, csak haladt tovább, mintha észre se venné a nemrég hozzá csatlakozott kis útitársat. Egyre beljebb mentek az erdőben, mígnem egyszer csak hirtelen egy lepusztult falu közepén találták magukat. Ez volt Filgor, a sötét elfek faluja. A kis elf nem is értette, hogy kerültek oda, talán valami varázslat védte a falut az illetéktelen behatolóktól, és csak az láthatta, akinek engedélyt adtak rá. Fogalma se volt miért, talán csak a kíváncsiság hajtotta, de elkezdett mindenfelé lófrálni. Nem félt, csak nézelődött, a helyiek pedig egyszerűen nem is foglalkoztak vele, mintha ő is egy lenne közülük. Úgy érezte itt biztonságban van, nem bánthatja semmi, mintha mindig is oda tartozott volna. A városnézés azonban hamar véget ért, amikor a fekete páncélos, a gyermekért jött és elvitte magához. Nem kérdezett tőle semmit, csak egyszerűen befogadta. Kapott egy kisebb szobát, egy kényelmetlen ággyal. Bár nem volt hozzászokva az ehhez hasonló körülményekhez, mégis valahogy otthon érezte magát. Talán csak a sötét elfek nemtörődömségének köszönhető, de senki nem bánt vele máshogy, mint egymással, így hamar beilleszkedett a közösségbe. Az újdonsült szülőjéről megtudta, hogy Rabazennek hívják, aki a sötét elf körökben egyik leghíresebb család leszármazottja. Ennek kifejezetten örült, hogy már alapból egy ilyen befolyásos családba került be. A sok kötelezettség és elvárás se zavarta, ami ezzel járt, egy valamit kivéve: hogy ezzel a kiváltsággal le kellett mondania a névtelenségről, és úgy érezte így elvesznek a gyökerei, de nem tehetett semmit. Nettogrofnak nevezték, ami furcsa névnek látszott egy kisgyermeknek, de ők már akkor a nagy harcost látták benne, amivé válhat az ő kezeik által. Előre látták, amint rettegve suttogják a nevét, bármerre is jár. A nevet mely már önmagában félelmet kelt mindenkiben, aki csak hallja. Az évek teltek, míg végül a kis gyermekből erős férfi lett. Ám eközben egy nap se telt el anélkül, hogy ne gondolt volna a nővéreire. Aggódott, hogy mi lehet velük, és gyötörte a bűntudat, hogy akkor nem figyelt eléggé, és nem vigyázott rájuk jobban. Meg akarta őket keresni, de a sötét elf falut nem hagyhatja el senki, aki még nem töltötte be a 18-adik életévét, és az is csak engedéllyel, és az ilyesmire aligha kapott volna engedélyt. Kivételek persze mindig akadnak. A tanácstagok kezét nem köti meg semmi. Bármit megtehetnek, amit csak jónak látnak. Így Nettogrof mindent elkövetett, hogy bekerülhessen közéjük. Ám a tanácsba, csak a legerősebb, és legtalpraesettebb harcosok juthattak be, miután elsajátították a falu titkos technikáját. Eljött a következő lehetőség a próbatételre, amivel végre esélye nyílt csatlakozni a tanácshoz. Sokan kinevették szegényt, amiért ilyen fiatalon azt képzelte lehet esélye bejutni a tanácsba, de neki nem volt vesztegetni való ideje. Így is sok idő ment kárba. Csak arra gondolt, hogy meg kell találnia a nővéreit minél előbb. Úgy érezte, a célja erőt ad neki. Így nagy magabiztossággal állt a próbatétel elé. Épp elkezdte volna, amikor Rabazen és Laosz a tanácselnök lépett oda hozzá.
- Ifjú. – kezdte Laosz a szokásos tekintélyt parancsoló, mégis megnyugtató stílusában. Pont úgy, ahogy a falu legbölcsebb tagjától várható. – Biztos vagy benne, hogy már most megpróbálod?
- Biztos, mester. Eldöntöttem, hogy megcsinálom. Semmi nem tántoríthat el. – majd büszkén kihúzta magát.
- Akkor csak sok szerencsét kívánhatok, és remélem, a forrófejűséged nem kerget a vesztedbe. - és elsétált a tanácsterembe. Ezután Rabazen belenézett Nettogrof szemébe, és csak ennyit mondott:
- Ne hozz rám szégyent. – majd Laosz után indult. Nettogrof először érzett félelmet a próbatétel miatt. Mi van, ha nem tér vissza? Mi van, ha úgy megsérül, hogy teljesen harcképtelen lesz? Mi lesz a nővéreivel? Nem! Most már nem adhatja fel. Apjára se hozhat szégyent. Meg kell csinálnia. Újra kihúzta magát, és nekiindult a labirintusnak. A feladata az volt, hogy találja meg, majd hozza ki a lélek kövét egy barlangból. Ez a kristály volt a falu egyik legbecsesebb kincse. Elsőre nem tűnt nehéznek, és pont ez volt az, ami megrémítette. Lassan haladt, óvatosan és megfontoltan. Egyszer csak megpillantott egy falra szegezett csontvázat, majd még egyet, és egyre több került elő. Az egész labirintust beterítő félhomályban pedig minden még ijesztőbb volt. Bár most először vette hasznát a szörnyű múltjának, amiben sajnos rengeteg halottat látott. Így viszonylag gyorsan elmúlt a félelme, és gondolkodni kezdett:
- Tele van csapdákkal az egész labirintus. – de aztán rájött, hogy ahol holtestek vannak, ott találja a csapdákat is, így a többségét könnyen ki tudta kerülni. A vezetők biztos azt gondolták, hogy a tetemek csak összezavarják és megrémítik a jelentkezőket, de ő ezt inkább kihasználta. Napoknak tűnő órákon át bolyongott a félhomályban, persze óvatosan, hátha maradtak még rejtett csapdák. Míg végül eljutott a kristályhoz, aminek a termében rengeteg halott volt. Ez egy kissé megijesztette, hogy mi történhetett velük, de aztán inkább csak gyorsan magához vette a kristályt. Ám amikor megfordult egy hatalmas alak az útját állta. Szarvai voltak, és pataszerű karjai, amikben hatalmas fejszét tartott.
- Mi a fene ez? – gondolta összerezzenve. Ilyen lényt még sosem látott, csak olvasott róluk, de a nevére nem emlékezett. Most mit tegyen? Egy ilyen szörnyeteg ellen puszta kézzel semmi esélye. Aztán eszébe jutott, hogy a feladata csak annyi, hogy kijusson a kristállyal. Mindenféle bikalények legyőzéséről nem. Csak valahogyan át kellett jutnia az útban álló őrön. Ahogy sétálgatott a teremben megoldást keresve, minden mozzanatát figyelte a lény. Ő pedig a lényt nézte folyamatosan. Nem merte levenni róla a szemét, de azt gondolta, hogy ez nem azért van itt, hogy megölje, hanem azért hogy ne engedje el a kristállyal. Egyszer csak remek ötlete támadt. Megragadta egy halottnak a ruháját és belebugyolálta a kristályt, majd visszatette a szentélyre, ahol eredetileg is volt. Majd a bikaember elé lépett és azt mondta:
- Feladom. Ott a kristály a helyén, csak engedj utamra. Nem akarok meghalni. – a lény csak bámulta őt majd a kristályra tekintett, majd vissza az elfre, és elindult a kristály felé. Eközben Nettogrof szépen lassan lépkedett visszafelé amerről jött. A holttestek most is segítettek az útban mivel így az amúgy rendkívül egyhangú folyosókon volt valami támpontja, hogy merre jár. Eközben a bikaember leszedte a ruhát a kristályról, és akkor vette csak észre, hogy egy koponya volt a helyén. Hirtelen haragra gerjedt. Akkorát üvöltött, hogy az egész környék beleremegett, majd az elf után eredt. Nettogrof tudta, hogy nincs ideje a tétlenkedésre, így ő is futásnak eredt. Szerencsére visszafelé, már nem kellett órákig bóklásznia, mivel nagyjából feltérképezte fejben a helyet, ahol így talált egy sokkal rövidebb utat. Már látta a kijáratot, és szinte érezte a bikaember leheletét a tarkóján. A bika magasba emelte a bárdját és épp lesújtani készült, amikor Nettogrof kiugrott a labirintusból. A bikalény megtorpant. Valami átok ülhetett rajta, így nem jöhetett ki a labirintusból. Nettogrof végre a fénybe ért, ahonnan kicsit jobban szemügyre vehette az üldözőjét. A feje nem emberi volt, mégis a dühöt tökéletesen ki lehetett olvasni a tekintetéből. Majd Rabazen a földön fekvő elfhez lépett. Átvette tőle a kristályt és átnyújtotta a bikaembernek, aki sarkon fordult és eltűnt a sötétségben. Nettogrof feltápászkodott a földről, és látta, hogy az egész tanács körülállja őt.
- Gratulálok fiam. – szólalt meg végül Rabazen. – Kiálltad a próbát. Most betekintést nyerhetsz a legtitkosabb sötét elf technikába, amit a falunk évszázadok óta őriz. Lementek egy terembe, ahol egy másik újonc várta őket. Aki, amikor meglátta a tanácstagokat, felpattant, és tiszteletteljesen meghajolt előttük. Majd lenézően tekintett Nettogrofra, irigyelvén a fiatalságát. Nem tudta elviselni, hogy amit ő csak évtizedek kemény munkájával tudott elérni, rengeteg próbálkozás és szenvedés által, az egy kölyöknek ilyen könnyen sikerül. A tanácsterem hatalmas aranyozott kőoszlopokkal körbevett, ékkövekkel díszített csarnok volt. Szinte a suttogás is vízhangzott. A falak pedig a régmúlt időkről meséltek. Hatalmas festmények borították, amik a legjelentősebb tagok legnagyobb tetteit mutatták be. Nettogrof csak bámulta a képeket. Még soha nem járt abben a teremben. Eközben a tanácselnök leült és az öt tanácstag a szoba közepére állt. Koncentrálni kezdtek, mint valami rituálén.
- Most megtudhatjátok milyen egy igazi árny elf, amivé ti is válni fogtok. – szólt a tanácselnök, miközben a szobát valami hihetetlen energia lengte körül. Az energia szép lassan az 5 tag köré csoportosult és egyfajta füstöt képzett. A másik újonc szájtátva figyelte az eseményeket. Nettogrof azonban rádöbbent a szörnyű igazságra: az árny elfek voltak azok a lények, akik lemészárolták a szüleit…

Folytatódik:


Az új gyermekei I
Tisztítótűz
-
Adorján Balázs


KevinKain (2008-02-13)

Hozzászólások

Azonosítsd magad a Facebook segítségével és máris hozzászólhatsz!
Az azonosításhoz klikkelj a képre:

Ha nem történik semmi, ellenőrizd, hogy be vagy-e jelentkezve Facebook-ra.







© KevinKain 2005-...
Ajánlott böngészők: Google Chrome 9+, Firefox 3+

Mirillis Action! Screen Recorder