Hírek
Albumok
Könyvek
Videók
Írások
Képek
Zenekarok
Koncertek
Vásárlás
Gitároktatás
Stúdió
Elérhetőségek
Facebook
Linkek



2018-10-20




Az éj gyermekei I: Tisztítótűz

1. fejezet: A pokol örvénye

Vérbe borult a mező. A haldoklók sírását távolra vitte a szél. Százezer tetem, mindenfelé, ameddig a szem ellátott. Emberek és vámpírok. A halál nem tesz különbséget közöttük. Békésen feküdtek egymás mellett, de az arcukon még akkor is látszott a gyűlölet, és a harag. Hirtelen a távolból, fém halk csörrenése törte meg a halálhörgés zaját. Két alak rajzolódik ki a vértől vöröslő ködben. Egy romos szentély közepén álltak, egymással szemben. A szentélyt Limbusnak nevezték. Voltak, akik misztikus erőket tulajdonítottak a helynek, és úgy vélték, hogy ott kaput lehet nyitni egy másik világba. Ezért volt olyan fontos. Ezért kellett bármi áron elfoglalni. Ám valójában, csak egy egyszerű rom volt, és ezt ők is tudták. Csak a határtalan kapzsiság és önzés volt az, ami el akarta pusztítani azt, ami az ellenségnek fontos. Nem volt stratégiai megfontolás, se más, egyszerűen csak a pusztítás, az ellenség teljes eltiprása hajtotta őket. Ezen a szent helyen ontottak ki több tízezer, derék harcos, katona, apa és fiú vérét. Majd a csarnok lecsendesedett. A sikolyok elhaltak. Az utolsó katona is kilehelte lelkét. Csak ketten álltak talpon. A két távoli alak előtűnt a ködből. Szegény ember fél-térdre ereszkedve görcsösen támaszkodott kardjára. Ő volt Ferenc. A királyi család egyik legfiatalabb sarja. A trón várományosa. Ám hiába a rang, a hatalom és a vagyom, akkor mégis a halállal nézett farkasszemet. Mindenáron harcolni akart, és megkapta, amire vágyott. Csak már nem volt semmi, és senki, aki megvédje. Testőrei, hadvezérei, katonái mind elhulltak mellőle. Ruházata sem királyi személyhez illő öltözet volt. Inkább parasztfiúból lett közkatonának tűnt, a szakadt ruhájával, és sérült páncéljával. Egyedül maradt a sötét úrral, a rettegett vámpír, Virgil-el szemben, aki csak nézte az ember esetlenségét. Szánalmat érzett. Hosszú fekete haját arcába fújta a szél, de ő meg se rezzent. Fekete páncélját teljesen beterítette a vér, de nem az ő vére. Csak állt, és hűvös tekintettel bámulta az embert. Nem mutat érzelmet, ám belül a lelkét mintha ezernyi karom szaggatta volna. A bajtársai elvesztésének csak az értelmét kereste, de nem találta. Majd arra gondolt: hogy állhat ezek után Ashtar, a vámpírok császára elé. Hiszen halálba küldte az alattvalóit. Igaz, nem volt választása, vagy a megadás, és örök rabság, vagy a gyors dicső halál a harctéren. Egyszerűen nem létezett jó döntés. Az ellenség sokszoros túlerőben volt. Győzelmet semmiképp nem arathatott. Ám a Vámpírcsászár nem tolerálja a kudarcot. Még akkor sem, ha az egyik legendás tábornoka követte el azt. Már rég nem mérlegelt. Csak érzelem nélkül osztotta a parancsokat. A legjobb embereit is megölette, ha azok hibáztak. Nem hatotta meg őt a kudarc előtt elért sikerek sokasága. Talán túl régóta ült már a trónján. Túl sok idő telt el azóta, hogy utoljára vadászott a prédára. Nem tudta már, mi az igazi csata. Csak osztotta a parancsokat. Évtizedek óta tartó háborút irányított. Könyörtelenné vált az elmúlt 44 évben. Pedig eleinte olyan megfontolt és ígéretes uralkodónak tűnt. Szerette a népét, ám egy napon a kastélyhoz közeli faluban a sors összehozta őt egy rejtélyes nővel, aki rabul ejtette szívét. Ashtar ekkor felelőtlenül elhagyta biztonságos erődjét, és belesétált a csapdába, amit vámpírvadászok állított neki. Ám nem a belészúrt karó miatt hasadt meg a szíve, hanem attól, hogy tudta ki miatt sérült meg. Teljesen elgyengült ugyan, de túlélte a döfést. Majd visszavonult a kastélyába bosszúra szomjazva. Ám ő nem csak a rá támadó vámpírvadász klánon akart bosszút állni, hanem az egész emberiségen, és így tört ki ez az értelmetlen háború. Miközben végigfutottak Virgil fejében ezek a gondolatok, Ferenc összegyűjtötte minden erejét. Feláll, majd kihúzta magát, mint egy bátor harcos. Emelt fővel, büszkén akart belépni a túlvilágba, ahol királyi fogadtatásban részesülhet, és elfoglalhatja méltó helyét ősei mellett. Ledobta fejéről a nehéz fémsisakot, és megtörölte homlokát, nehogy a verejték belefolyjon a szemébe. Lassan mozgott. Higgadtnak és magabiztosnak próbált tűnni az ellensége előtt, de bármennyire is próbálta elrejteni, a harag beleégett az arcába. Már nem tudta eltitkolni a dühét. Virgil, ezalatt csak nézte az embert és arra gondolt, hogy milyen szánalmas azt képzelni, hogy őt legyőzheti. Bár elismeri a bátorságát, amit inkább butaságnak titulált abban a helyzetben. Ferenc felemelte kardját. A véres pengéjén megcsillant a Hold sugara, mintha a meggyilkolt lelkek néznének vissza rá a pokolból. Majd hirtelen rohanni kezdett a vámpír felé. Ahogy közeledett hozzá, egyre csak nagyobbnak és félelmetesebbnek látta ellenfelét, de nem torpant meg egy pillanatra se. Ezalatt Virgil csak nézte az embert, ahogy az egyre közelebb ért hozzá, és torkaszakadtából üvöltött. Ám ő nem mozdult, csak az alkalmas pillanatra várt. Ferenc számára viszont minden pillanat perceknek, óráknak tűnt, mint ahogy az a pár méter is mérföldeknek. Csak ugráltak fejében a gondolatok barátokról, családról. Egy pillanatra felsejlett a gyermekkora, amikor a palota kertjében játszott, vagy kilovagolt országának egyik nyugodt, békés mezőjére. Majd bevillant ugyanez a mező évekkel később, mikor kis falu épült a közepére. Látta Máriát, a parasztlányt amint ruhákat mosott a falu melletti kis patakban, és látta az arcán a mosolyt, mikor megpillantotta Ferencet, és örökre lehunyta szemét. Az éjszaka kegyetlen szörnyetegei ellen esélyük se volt az egyszerű falusiaknak. Óriási fájdalommal a szívében sétált a falu lángoló épületei között az ismeretlen rengetegbe, Mária holttestével a karjaiban. Ám lassan elfogyott az ideje, és elkezdett visszatérni a jelenbe, de még mindig érezte azoknak a szeretteinek a jelenlétét, akiket elvesztett a 27 éve alatt. Szinte lepergett előtte az egész élete pár másodperc alatt. Majd belenézett a vámpír szemébe. Csak nézte a tekintetét, ami még mindig rezzenéstelen, érzelemmentes volt. Ferenc nem is sejtette, hogy a vámpír agya is hasonló dolgokon járt. Csak ő nem a csatától rettegett, hanem attól, hogy mit fog tenni vele az ő Császára, akiért az életét kockáztatta. Ám az idő rohamosan fogyott, és Ferenc pengéje már csak egy karnyújtásnyira volt a vámpír szívétől, amikor Virgil előrántotta kardját és kivédte a támadást. Ferenc a lendülettől szinte elterült a földön, de végül csak pördült egyet és máris újra szembe találta magát a vámpírral. És megkezdődött az ádáz küzdelem. A nap végső összecsapása ember és vámpír között. Ami nem sok jóval kecsegtetett az ember számára. 400 évnyi harci tapasztalat ellen nem sokat tehetett, ám Ferenc ennek ellenére remekül helyt állt. Viszont a végső vereséget csak halogathatta, de el nem kerülhette. Végül egy rossz mozdulat után, a vámpír megragadta az alkalmat. Célzott, majd hidegvérrel lesújtott. Az utolsó pillanatban azonban felötlött benne egy kósza gondolat. Ha elvinné Ashtarnak vezeklésképpen, az emberek királyának a gyermekét, talán megbocsájthatóak lennének a hibái. Nagyon megörült ennek az ötletnek. Sőt túlságosan is. A következő pillanatban szúró fájdalmat érzett a szíve fölött. Jól tudta mi az. Sokszor érezte már a jéghideg pengét a húsába fúródni, de hozzá szokni soha nem volt képes. Még mindig ugyanaz az elviselhetetlen fájdalom, amit akkor érzett, amikor az első csatájában, még emberként megsérült. A feje hátracsuklott, és égnek meresztette szemeit. A haja alól kirajzolódott az arca. Sötétbarna szemei szinte világítottak a hold fényénél. Előkerült két apró vörös pont a nyakán, és egy hatalmas vágás a bal szeme mellett mely, mint egy híd, összekötötte az állát a homlokával. Ez volt az emberi lét hagyatéka. Az utolsó emlék, amit nem tudott elfeledni, bármennyire próbálta kitörölni emlékezetéből azt, hogy csak egy egyszerű halandónak született, nem pedig tisztavérű vámpírnak. Ez a bélyeg egész élőholt létében kísértette, de addigra már belefáradt az örökös harcba. Csak élvezte a szabadságot, ahogy a lelke kezdett eltávolodni testéből. Ferenc az első meglepődéséből akkor ocsúdott fel, amikor a vámpír kardja a földre hullt. Maga sem hitte, de végül sikerült. Mosoly ült az arcára, majd elszántan kezdte tolni Virgilt a szakadék felé, amit csak úgy neveztek, hogy a Pokol Örvénye. De a hozzáértők Inferna Charybdis-ként emlegették. Oda hajították bele a vámpírok az áldozatot a véristennek. Háborúk során szerzett kincseket, aranyat, gyémántot, állatokat, embereket, és az áruló vámpírokat. Ahogy közeledtek a mélységhez, Virgil egyre inkább visszatért az eufóriából. Hallotta Ferenc önfeledt, már-már őrült vihogásba átmenő kacaját. Újra kitisztult a kép. Látta az embert, és érezte maga mögött a mélységet, az örvényt, ami szinte magába rántotta. Érezte a pengét a mellkasában, és azt amint a szakadt palástját letépi róla a szél. A peremhez érve Ferenc nagyot taszított a vámpíron, aki egyszerűen lecsúszott a kardról, ám az utolsó mozdulatával még megragadta az ember vállát és magával rántotta az ismeretlen mélységbe. A két harcos számára hirtelen minden elsötétült…

Folytatódik:


Az új gyermekei I
Tisztítótűz
-
Adorján Balázs


KevinKain (2008-02-13)

Hozzászólások

Azonosítsd magad a Facebook segítségével és máris hozzászólhatsz!
Az azonosításhoz klikkelj a képre:

Ha nem történik semmi, ellenőrizd, hogy be vagy-e jelentkezve Facebook-ra.







© KevinKain 2005-...
Ajánlott böngészők: Google Chrome 9+, Firefox 3+